A háború első napjai

Egy nappal a háború kezdete előtt, február 23-án, a lányom és én egy átlagos napot töltöttünk együtt: elmentünk a patyolatba, a lányom kifestette a körmét, majd lefeküdtünk aludni.

Ugyanezen az estén Oroszország bombázni kezdte a városomat, Kijevet. 

Egy éve alvási problémákkal küzdöttem, szóval aznap este, mint általában, akkortájt aludtam el, amikor az első bombák becsapódtak.

Ezért nem hallottam első robbanásokat. 

A lányom azonban felriadt a bombák hangjára és elkezdett összepakolni mindent. Aztán odajött az ágyamhoz, felébresztett és közölte, hogy mennünk kell. 

De én még nem pakoltam össze, ezért a lányom nagyon mérges lett “Miért nem csináltad már meg ezt? Nem követed a híreket?” - kérdezte.

Nem igazán hittem el, hogy kitör a háború. Vannak rokonaink Oroszorszában és nem hittem el, hogy az ország, ahol ők élnek, megtámadja Ukrajnát.

Mégis összeszedtem magam és elkezdtem keresni, hogy mit vigyek magammal. Alapvető dolgokat raktam el, amire szükségem lesz a hosszú úton, de úgy döntöttem, hogy magammal viszek valamit, ami a férjemre emlékeztet. Eltettem az ukrán útlevelét. 

Az ukrán útlevélről

A férjem az Euromajdan forradalom alatt tűnt el 2014-ben. 9 éve nem láttam. A szívem mélyén még mindig hiszem, hogy egy nap újra találkozunk majd.

Magammal vittem a férjem ukrán útlevelét hogy megbizonyosodjak róla, nem felejtjük el. Felszínre kerül majd az igazság, arról, hogy mi történt azokkal, akik 2014-ben eltűntek, és megválaszolására kerülnek a családok kérdései, akiket összeköt ez az időszak.

A győzelembe fektetett remény

Manapság igyekszem folytatni az életem külföldön. Elkezdtem egy új nyelvet tanulni egyedül, kacsákat etetek a lányommal a parkban, és hétvégente az ukrán önkéntesekkel együtt hálókat szövünk és gyertyákat öntünk az ukrán védelmezőknek a fronton.

Szeretek itt Európában élni. Úgy gondolom, hogy az emberek befogadóak és hálás vagyok minden országnak, aki segíti a hazám küzdelmét az elnyomó hatalom ellen.